Erica világa – idézetek 11.

Minden kudarc magában hordozza valamilyen vele egyenértékű jótétemény csíráját! (Napoleon Hill)

Minden beteg célzott okkal választódik. Tanítanak magának valamit, maga pedig segíteni tud nekik. Mindazonáltal ezek nem történhetnek meg, ha nem jön létre egy kapcsolat. Magának ki kell építenie egy kapcsolatot Joshsal, rendben? Különben miért is bízna meg magában? Hogyan? Hiszen semmiben nem hasonlítunk. Itt el is jutunk az első leckéhez: A beteged te magad vagy. Először is építsen hidat! Kapcsolatot. Hogy végezhesse a dolgát, és segítsen neki továbblépni.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy beolvadjunk. (Paris Hilton)

A régi história. Így törnek ki a háborúk, így fordulnak emberek egymás ellen. És tudja, olyan kicsivel kezdődik. Én nem te vagyok. Cseppet sem vagyok olyan, mint te. És ez mindig hazugság. Mert a sok réteg, a félelem és védelem alatt, a lelkünk mélyén egyformák vagyunk. Egyazon szükségletek, és egyazon hajlam a jóra, és rosszra. A beteged te magad vagy. Minden egyes betege önmaga lesz, és minden ember, akivel valaha találkozik. És míg ezt el nem fogadja, hogy magában van a hajlam nemcsak a kedvességre és együttérzésre, de a szívtelenségre és kegyetlenségre is, míg ezt el nem fogadja, addig soha nem fog tudni innen kezdeni. Nem fog tudni segíteni Joshnak.

Nézd, nem tudom, miről van szó. Arról a tényről, Josh, hogy jó ideig én… jobbnak hittem magam nálad. Így viselkedtem veled, és ezt sajnálom. Eddig jöttél, hogy bocsánatot kérj, amiért jobbnak hitted magad nálam? Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek mindazért, amivel megbántottalak. Azért bántam veled úgy, ahogy, mert el akartalak távolítani magamtól. Mert nem tudtam megbirkózni veled, azzal, ahogy irántam éreztél. Mert mindig éreztem, Josh, már mielőtt elmondtad volna. Miért hozod ezt fel? Mert ez a dolog köztünk, amiről nem beszélhetünk, és soha sem beszéltünk, ez kihatott az egész kapcsolatunkra. Samtől válok el, Erica, nem tőled, jó? Nem kell a kapcsolatunk miatt aggódnod. Mikor megcsókoltál Floridában… Nem tudtam kezelni az érzéseidet, nem akartam. Ehelyett szörnyként kezeltelek. De nem vagy az. Te csak… Olyan csapdába estél, amibőI nem találtál kiutat, és ismerem ezt az érzést, mert én évekig voltam a saját életem csapdájában. Mit akarsz hallani? Amit mondani akarsz. Nem akarok neked mondani semmit. Jó. Borzalmas volt, oké? Szar volt. Én voltam az a szemét, aki a sógornőjére ácsingózott. Ettől jobban érzed magad? Nem. Én nem tudom. És te attól, ha azt mondom, a gimnázium óta egy vesztesnek érzem magam? Nehezen hiszem el. Igen? Egy normális kapcsolatom nem volt. Egy állást nem tudtam szerezni. Évekig éreztem úgy, hogy valami baj van velem, és hogy soha nem lesz jobb, és nem leszek boldog. Nem teszek úgy, mintha tudnám, milyen lehet neked, Josh. De én már másképp látom a dolgokat. Téged is másképp látlak. Rengeteg dologban még hasonlítunk is. Na mindegy, köszönöm, hogy meghallgattál. Erica? Még mindig csapdában vagy? Nem. Mi változott? Én. Évekig kapaszkodtam bánatokba, azt kívánva, bár újrakezdhetném, és mikor ezt elengedtem, minden jobbra fordult.

Érezted már magad otthon egy tömegben? Mintha része lennél valami nagyobbnak? Hogy eltölt az elképesztő energiája a közösségnek? Hogy a látszólagos különbségek ellenére tudod, hogy mélyen egyformák vagyunk? Egyazon titkos szükségletek, és egyazon vad álmok. Annyira egyedinek hisszük a mi rejtett fájdalmunkat és örömünket, pedig közben mind ugyanarra vágyunk: boldogságra, biztonságra, szeretetre.

Tehát rá kell jönnöm, Julianne miért bizonytalan, és kijavítanom? Ez azért elég nehéz. Nem mondhatod csak úgy valakinek, hogy ne legyen bizonytalan. Hadd kérdezzek valamit! Én megjavítom magát, Erica? Nem, de ráébreszt, hogy mi a baj, és aztán… én javítom ki. Csillagos ötös, újonc.

Van egy betege, és egy elmélete. Mit kell tenni az elméletekkel? Ellenőrizni. Tehát ha én leszek a tökéletes asszisztens, és Julianne szeret, az azt bizonyítja… Hogy helyes az elmélete. Egy szivar olykor csak egy szivar. (Sigmund Freud) Vagy esetünkben: egy módszer csak egy módszer. Az érzelmek ritkán mondhatók racionálisnak, míg meg nem értjük az okukat. A szivar olykor nemcsak egy szivar.

Feltehetőleg az Egyenlítő kivételével mindennek van kezdete. (C.S. Lewis)

Bizonytalanság. Mindannyiunkban ott van. Az a kis hang, ami azt súgja, nem vagyunk rá képesek, nem vagyunk elég jók, meg se próbáljuk. És mikor hallgatunk rá, fel sem fogjuk, hogy a saját utunkba állunk. Csak mert félünk megragadni a lehetőséget, és szembenézni vele, megtudni, mire vagyunk képesek.

Fura regényeket ír az élet. Mikor már épp azt hinnéd, mindent kézben tartasz, mikor úgy tűnik, minden a terv szerint halad, akkor történik valami. Valami apró. Valami óriási. Valami, ami ráébreszt, nem mi tartottuk a gyeplőt sem most, sem máskor. Valami a lábaink elé hullik, amitől eláll a szavunk, és elbizonytalanodunk a következő lépésünkben. Ami elvakít minket, eláll tőle a lélegzetünk. Csak arra tudunk gondolni, hogyan történhetett ez, és mihez kezdjünk most.

Az élet oly’ összetett, hogy az események nem tudnak, s nem is fognak megfelelni elvárásainknak. (Charlotte Brontë)

Menjen vissza oda, és figyeljen! Ez a mai feladata. Értse meg, milyen helyzetben volt az anyja, és min ment keresztül! Mert míg ezt nem látja, nem tud segíteni rajta.

Nem a hibáink határoznak meg minket, hanem hogy mihez kezdünk velük.

A ránk váró ajándék a növekvés, a fejlődés, a lehetőség, hogy jó származik a fájdalomból. És mikor beüt a krízis, mikor a világunk a feje tetejére áll, amikor félünk, vajon lesz bennünk elég erő, bölcsesség, hogy felkaroljuk az ajándékunk, és nyitott szívvel fogadjuk?