Erica világa – idézetek 7.

Kirúgtak minket. És ez visszalépés. De egyben lehetőség, hogy valami újba vágjunk. Talán az univerzum így akar útnak indítani.

Mikor az Úr bezár egy ajtót, valahol kinyit egy ablakot. (A muzsika hangja)

Jó újra itt? El se tudja képzelni. Szóval lottót nyerni? Nem olyan jó móka. De azt a szabadságot megadta, amiről beszélt. Igen, szabadon megéltem, és szabadon feladtam. Mármint az, hogy nem kellett küzdeni, biztos megoldott pár problémát, de ugyanakkor adódott belőle egy csomó új. Például? Azok a nehéz évek, az a rengeteg harc, hogy megtaláljam az utamat, megváltoztatott. Jobb emberré tett. Hol lennénk küzdelmek nélkül? Nehézségek és fájdalom nélkül? Könnyű elfelejteni, hogy ezek a pillanatok mennyit tanítanak és formálnak bennünket. Mennyire mások lennénk nélkülük. De nehéz egy kudarcra ajándékként tekinteni. Miért? Mikor pontosan az.

A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet. (Albert Camus)

Kudarcok. Nap mint nap szembenézünk velük. Némelyikben megbotlunk, míg mások térdre kényszerítenek. És a fájdalmakon és bánatokon túl minden kudarc magában rejti a lehetőséget, hogy erősebben, jobban, és bátrabban álljunk talpra. De amint túljutunk egy kudarcon, találunk másikat, ami átveszi a helyét.

Keltél már azzal az érzéssel, hogy valami nincs rendben? Hogy egész éjjel aludtál, de még mindig fáradt vagy? Mintha egy kő, valami nyomná a szívedet, amit nem tudsz megnevezni? Érezted magad valaha a saját ágyadban ébredve elveszettnek?

Minden fal egy ajtó. (Emerson)

Válasszon egy ajtót! Bármelyiket? Segítsen kicsit! Kell valami mankó. Mármint mit… mit kéne csinálnom, és hogyan válasszak? Egy nap Alice útelágazáshoz ért, és megpillantott egy vigyorgó macskát. “Melyik utat válasszam?” – kérdezte. “Hová akarsz jutni?” – felelte. “Nem tudom.” – válaszolta Alice. “Akkor,” szólt a macska, “teljesen mindegy.” Ezt nem értem. Pedig nem nehéz. Nem állhat örökké a folyosón. Választania kell. De hogyan?! Mármint mi alapján kéne döntenem? Melyiket érzi helyesnek? Őszintén nem tudom. Szóval… Várjon! Dr. Tom, várjon! Utánam jött. Hát, hová kellett volna mennem? Jól van. Szóval meséljen nekem a “butusujjak”-ról! Most dobott le
a nyúlüregbe, és fogalmam nincs, miért. Megállnánk itt egy pillanatra? Erica, az imént három lehetősége volt. Első: egy ajtó. Második: a folyosón maradni, döntés nélkül. Harmadik: utánam jönni. Jól van, nyilván rosszul választottam, de csak mert nem értem, mit akar mondani.

A múlton változtatni könnyű. Magadon változtatni? Sokkal nehezebb. Rá kell jönnöd, igazából miért vagy itt.

Mindenek fölött légy hű magadhoz. (Shakespeare)

Hogyan lehetnél hű magadhoz jelenlegi helyzetedben? Mit tehetsz most? Szóval?

Azt hittem, ezt akarod. Így volt. De jelenleg mi… két teljesen különböző helyen tartunk. És egy kis hang belül olyat súg nekem, amit nem akarok meghallani. Erica, nézd… És olyan erősen próbálom nem hallani. Azt hiszem, mi nem illünk össze. Mi? És nincs annyi beszélgetés, ami ezt helyrehozná, Ethan. Egyszerűen… Ez alapvető különbség köztünk. Tudod, akár a szexuális életünk, vagy a karrierem, vagy a jövő… Valahányszor próbálok kilépni a dobozból, mintha te folyton visszalöknél. És szerintem szakítanunk kéne. Nem adhatod fel, csak mert– Ethan, én nem adom fel. De ha ezt így folytatjuk, addig húzunk majd más irányba, míg szét nem szakítjuk ezt az egészet. És még ha… el sem tudom… viselni a gondolatát, hogy ne légy az életem része… ezt a kis belső hangot sem tudom elnémítani, ami azt súgja, ez nem helyes. Nem hiszem el, hogy ez történik. Sajnálom. Sajnálom.

Nincs munkám, nincs barátom… És milyen érzés? Ijesztő, de furamód nem zavar. És miért? Mintha… a beszélgetés Ethannel ráébresztett, mennyit változtam. Minden, amit maga tanított, valahogy bátrabbá tett. És a félelem már nem tart vissza. Ez… Még motivál is, ha ennek van értelme.

Senkinek nem lehet tanítani semmit. Csak segíteni lehet, hogy rátaláljon önmagában. (Galileo)

Eljött az idő, Erica. Válasszon ajtót! Azt ott! Az legyen!