Erica világa – idézetek 9.

Nem feladatom sem Erica, sem Tom megmentése saját hibáiktól. És a magáé sem. Hadd játsszák végig! Hadd hibázzon Tom, majd elszenvedi a következményeit.

Azt mondják, leolvashatóak a szándékaink; választjuk azt, ahogyan élünk. De mikor az élet nem úgy alakul, ahogy remélted, az elgondolkodtat. Volt egyáltalán választásod, vagy egyszerűen így kellett lennie? Mit befolyásolhatunk a döntéseinkkel, és mi az, ami egyszerűen a lényünkből fakad?

Ne arra koncentrálj, mit nem lehet, és mik a szabályok! Töltsd úgy ezt a napot, ahogy eredetileg szeretted volna!

A fantáziánk kel életre a valóságban.(Helen Araromi)

Azt hajtogatod, hogy együtt kell élned a múltbéli döntéseddel. Jól van, élj velük, de ez nem jelenti, hogy nem kell újakat hoznod. Még mindig tiéd lehet az az élet, Adam. Azt mondogattad, hogy az a másik élet nem valódi. Legyen valódi!

Szerintem a csoport arra kíván rámutatni, Adam, hogy maga csak a hegyet látja. Milyen hegyet? Miről beszél? Az indokok, a kifogások, azok a gátlások magában, amik azt súgják, nem képes rá. Maga ezeket összegyűjti, hegyet állít belőle, ami egyre nagyobb, és talán csak annyi a teendője, hogy megmássza. De nem fogod. És nem azért, mert nem tudod, hanem.. Mert félsz. Adam, te félsz, és nem vallod be. Hagyod, hogy a múltad határozzon meg téged, pedig máshogy is dönthetnél.

Döntések… Az élet állandó szereplői. A döntés, hogy bátran továbbmenjünk, vagy meghátráljunk. Hogy megálljunk, és elszalasszuk az életet. Olykor azzal nyugtatjuk magunkat, nincs választásunk, pedig épp ellenkezőleg. Mindig van választásunk. Jó napot! Jelentkezni szeretnék egy tájépítész kurzusra.

Vágy… Erős, őrjítő, és teljesen kiszámíthatatlan. Legtöbbször elnyomjuk a vágyainkat. Remélve, hogy így megszüntethetjük. Vele pedig a sok kínos kérdést, amit nem akarunk megválaszolni. És a bonyolult igazságot, amit nem akarunk látni. Mi van, ha váratlanul vágy támad fel bennünk? Hogyan álljunk ellen? Egyáltalán kell?

A menekülés sosem ment meg. (Kenny Loggins)

Ismeri Freud személyiségelméletét? Az… van a… Az ego, a szuperego, és az id. Az id a tudatalattinkban él. Ez az erő vezérli a legprimitívebb vágyainkat. Az ego az én, és a szuperego tartja kordában az id-t. Pontosan. Tudja, életünk nagy részét azzal töltjük, hogy megtiltjuk magunknak, hogy azt tegyük, amire igazán vágyunk. Ami nyilván helyes, hiszen ha mindenki azt tenné, amit akar, az káoszhoz vezetne. Ma, Erica, hallgasson minden egyes ösztönére! Akármilyen kényelmetlen helyzetbe is hozza majd. Rémisztően hangzik. Igen, hát errőI van itt szó. Jól van. Jó szórakozást!

Vágy. A leghatalmasabb erő a világon. Mindennek a forrása. A legalaposabb terveket is fejre állítja. Megkérdőjelezi, kik is vagyunk. Meghatározza, mire van szükségünk.

Ugyan hogyan lehetne a mai nap jó? Nos, mivel ma bátor volt, és őszinte, és nem fogta vissza magát. Kiállt, hogy ez vagyok én, én így érzek, én ezt akarom… És hagyta, hogy jöjjön aminek jönnie kell. Kínos lesz ezután Adam-mel. Hát… lehet. De meglehet, hogy Adam csak olyan, mint maga, vagy mint én, vagy bárki más. Napról-napra kontrollálja magát, a valódi érzéseit, és a vágyait. Mit akar mondani? Csak azt mondom, ez a történet is, mint az összes többi, majd kialakul. Ennyi. És sem maga, sem én, sem bárki más nem tudja megmondani, hogyan végződik majd.

Barátság. Két ember egymást választja szimpátia és körülmények rejtélyes elegye végett. Látszatra egyértelműnek tűnik a döntés. Közös érdeklődés, hasonló humor. De vajon többről van szó? Eltöprengünk azon egyáltalán, miért pont vele, és nem mással? Mindig ugyanaz a forgatókönyv.

Jenny valami jóra bukkan, és Jenny elrontja. Van fogalma, hányszor kellett ezt végignéznem?

Láttam: Szíszüphosz is hogy szenved, mindkét kézzel egy óriás sziklát tolva előre. Úgy görgette
a csúcs fele azt: de amint a tetőre ért vele épp, azt súlya megint csak visszavetette: s újra a völgybe gurult le rohanva a szikla, az átkos. (Homérosz, Odüsszeia)

Maga szerint Jenny olyan, mint Sziszüphosz, ugyanazt a mintát ismételgeti, újra és újra. Jenny… És maga, Erica. Maga Szíszüphosz, és Jenny a maga köve, a hegy pedig a barátság. Egy idő után muszáj lesz azt a követ a csúcsra vinni, vagy…El kell engedni. A barátságot nem lehet csak úgy eldobni. De jó, ha egy barátság olyan, mint egy hegy? Mint egy feladat? De Jenny ilyen, tudja? Egyszerűen ő ilyen. Maga pedig ilyen: Jenny elszúrja, maga a nap hőse, ő hálás, magának jól esik. Újra és újra. Gondolja végig magában, mit is kap maga ettől a barátságtól?

Barátság: Két ember kölcsönös választásakor születik. De mi van, ha kinőjük ezt a választást?
Amikor apránként a múlt eltávolodik, változnak az igényeink, és egy nap arra ébredünk, egy másik választásra van szükségünk.

Karácsonykor az embernek még otthon is honvágya van. (Carol Nelson)

A család a szív országa. (Giuseppe Martini)

Életünk olyan nagy részében menekülünk, de az ünnepekkor csak haza zarándokolunk. A szívünk nemzetéhez.

Van egyáltalán tökéletes ünnep? Azt hiszem, a kérdés félreértelmezi a lényeget. Hiszen minden ünnep ugyanarról szól. És mi lenne az? Együtt lenni azokkal, akiknek fontosak vagyunk. Úgy érezni, hogy van helyünk valahol. Egy családban, egy közösségben, egy kultúrában.